Kozák Andrásné története

Név: Kozák Andrásné
Életkor: 74
Családi állapot: férjezett, három lánya (42, 52, 54 évesek) és két fiúunokája van (13 és 26 évesek)
Foglalkozás: nyugdíjas óvónő

Betegség: krónikus limphomás leukémia

„2009 januárjától gyógyszer kaptam, négy dobozzal szedtem be, mindig három hét kihagyással, és ugyanolyan mellékhatásokkal járt, mint a kemoterápia. Nagyon rosszul voltam tőle. A harmadik naptól akaratomtól függetlenül folyton csak sírtam, rosszullétek jöttek rám, feküdnöm kellett. Akkor kitaláltam, hogy a gyógyszer bevétele után egy órával megiszom a CoD teát. És nekem ez használt, enyhítette a rosszulléteket.”

2008 decembere óta issza a CoD teát, C-vitamint szed, leletei jók

Erzsébet törékenysége ellenére korát meghazudtolóan mozgékony, és energikus. Ám ami a környezete számára is a leginkább csodálatra méltó, hogy soha nem hagyja el a jókedve. Mindig vidám, pedig az utóbbi években bőven akadt volna oka arra, hogy búslakodjon. Egész életében pici gyerekek között dolgozott óvónőként, és nagyon szerette a munkáját. Talán ennek is köszönhető, hogy a szinte magatehetetlen férje ápolása, és a saját betegsége sem szegte kedvét. Persze leginkább a kisebbik unokája ragyogja be az életét.
 
– Hogyan kezdődött a betegsége?
– Tavaly februárban influenzás lettem, akkor keletkezett egy duzzanat a nyakamon. A háziorvos megnézte, és úgy gondolta, hogy ez a megfázásból maradt vissza, s majd elmúlik. De nem múlt el, hanem nőtt, és már három helyen is előjött. Akkorák voltak, mint egy tojás. Nyáron fájt a fülem, – lehet, hogy már ettől ­–, és elmentem a fül-, orr,- gégészetre, ahol a doktornő nem talált semmit, de kértem, hogy nézze meg a csomókat a nyakamon. Ő küldött el ultrahangra júliusban. A gyomortükrözéstől kezdve, a vérvételen át, a tüdőröntgenig mindenfelé vizsgálatot elvégeztek, de még a szövettan eredménye sem volt egyértelmű. Akkor a sebészeten kivágtak egy nyirokcsomót, azt elküldték először Budapestre, utána Szegedre, újra vissza Pestre, majd ide Kecskemétre. Tartott mindez augusztus elsejétől december tizenötödikéig, míg végül kimutatták, hogy nem csak a nyakamon, hanem az egész testemben megduzzadtak a nyirokcsomók, ezért kisütötték, hogy az onkológiára kell mennem. Végül a háziorvosom beutalt a hematológiára, ahol decemberben kezdtek el kezelni. Január óta szedem a gyógyszereket. Ha előbb kerülök oda, talán kisebb lett volna a baj.
 
– Kemoterápiát, vagy sugárkezelést nem kapott?
– Akartak adni, de ahhoz, be kellett volna feküdnöm a kórházba, amit a férjem miatt nem tudtam vállalni. Ezért 2009 januárjától gyógyszer formájában kaptam, négy dobozzal szedtem be, mindig három hét kihagyással, és ugyanolyan mellékhatásokkal járt, mint a kemoterápia. Nagyon rosszul voltam tőle. A harmadik naptól az akaratomtól függetlenül folyton csak sírtam, rosszullétek jöttek rám, feküdnöm kellett. Akkor kitaláltam, hogy a gyógyszer bevétele után egy órával megiszom a CoD teát. És nekem ez használt, enyhítette a rosszulléteket.
 
– Hol hallott a CoD teáról?
– A lányom látta a tévében a Lemovo műsorát, majd utána nézett az interneten is, és ő rendelte meg nekem. Így kezdtem el inni december közepén.
 
– Mit érzett, amikor megmondták, mi a baja?
– Semmit, mert nem mondták meg, mi a bajom, csak azt, hogy beteg vagyok. A lányom tudta, de engem csak nyugtatgattak, hogy nem lesz semmi baj, szedjem a gyógyszert, amit felírtak. Amikor a hematológiára megérkezett a vérképem, a főorvos úr azt mondta, Kozák néni maga nem rákos, nyugodjon meg. Ezt háromszor elismételte, mire felfogtam. Gondoltam, akkor minden rendben, majd csak meggyógyulok. És amikor legutóbb ott jártam a nyáron, megdicsért, milyen jó rám nézni, mert látszik, hogy meggyógyultam. De mondtam neki, hogy nem is tudtam, milyen beteg vagyok. Hála Isten, válaszolta, hogy maga nem tudta.
 
– Végül mikor tudta meg, hogy rákos?
– Én ma sem tudom, hiszen nekem senki nem mondta. És nem is akarom tudni. Mindenki azt gondol róla, amit akar. Belenyugodtam abba, amit a főorvos úr mondott, és nem foglalkozom vele. Így volt jó, mert vidáman átvészeltem.
 
– Megmondta a kezelőorvosának, hogy issza a CoD teát?
– Dehogy mondtam!  Van egy ismerősöm, akinek rosszindulatú daganat volt a mellében, megműtötték, és megmondta az orvosának, hogy ezt a teát akarja inni, ő meg lebeszélte róla. És az egyik rokonom ugyanígy járt.
 
– A lányai közel laknak? Tudtak segíteni önnek?
– Csak az egyik lányom él itt Kecskeméten, a másik Zalaegerszegen, a harmadik meg Pesten lakik. A pesti lányomat érdekli a természetgyógyászat, ő szokta nekem megrendelni a CoD teát is. A kecskeméti lányommal gyakran találkozom, neki tizenhárom éves a fia, aki minden nap jön hozzám ebédelni, délután pedig együtt szoktunk tanulni. Nyáron meg egész nap velem van. Így telik minden napom. Munka után jön a vejem, és a lányom is. Itt szoktak vacsorázni. Hat adagot főzök, hogy jusson másnapra a lányomnak ebédre is, azt eszi a munkahelyén.
 
– Említette, hogy a férjét nem hagyhatja magára. Mi a baja?
– A férjem Parkinson-kóros, szívproblémái is vannak, magas a vérnyomása, és cukros is. Mellette nagyon depressziós, magába fordult teljesen. Egész nap ül a szobában. Tudom, hogy van, létezik, de nagyon egyedül vagyok, ha nincsenek itt a gyerekek. Most nyolcvannyolc éves, s már tizenhat éve beteg, de két éve pelenkázom, etetem, borotválom.
 
– Önt ez biztos nagyon bántja...    
– Beletörődtem, mert nem lehet rajta segíteni. Huszonkét magánorvoshoz vittem el, de egyik sem tudott javítani az állapotán.
 
– Önök korábban Zalaszentgróton laktak. Mivel foglalkozott? 
– Egy óvodának voltam a vezetője, de mindig szakítottam időt arra, hogy a gyerekek között lehessek, megszeretgessem, magamhoz öleljem őket. Már tizennyolc éve eljöttem onnan, s mégsem felejtettek el. Gyakran csörög a telefon, és hol az egyik kolléganő hív, hol a másik.
 
– Miért költöztek Kecskemétre? 
– Minden áron vissza akartam jönni az Alföldre. Idevalósi vagyok, Tiszakécskén születtem, itt nőttem fel. Amikor nyugdíjba mentem, visszaköltöztünk. A szüleim is itt vannak eltemetve. Még megvan a szülői ház, kijárunk oda, bár a papa miatt egyre ritkábban. Azelőtt ketten mentünk busszal, s volt, hogy két hétig is ott maradtunk. 
 
– Milyen vágyai vannak még?
– Szeretnék milliomos lenni.
 
– Mit kezdene a pénzzel?
– Elosztanám a rokonságban, meg adnék minden olyan helyre – például a koraszülött osztálynak –, ahol nagy szükség van rá.
 
– Saját magának mit kérne az égiektől?
– Ami nekem kell, az megvan. Csak egy vágyam van, hogy az én drága kis pici unokámat ­– aki most is millió csókkal köszönt el tőlem – lássam révbe érni. Arra már nem is merek gondolni, hogy megérjem a nősülését. De ki tudja? Talán még dédnagymama is leszek.